Miután az 1885-ös rendelet[1] által létrejött az ún. vegyes rendszer, mely elismerte a magánkéjnőket is a bordélyháziakon kívül, az a tendencia figyelhető meg, hogy a prostituáltak egyre inkább elhagyták az addig általánosan elterjedt „munkahelyüket”, a bordélyházat. Ez azt a következményt vonta maga után, hogy a prostitúció egyéb helyszínein gyakoribbá vált a perditák jelenléte – és persze rengeteg új helyszín jelent meg. Azokon a helyeken, ahol a tulajdonos rendelkezett a megfelelő engedéllyel, mely lehetővé tette női munkaerő alkalmazását, minden egyes női beosztott munkaköre azzal egészült ki, hogy a vendéget minél inkább motiválják a pénztárca tágra nyitására. Természetesen azokkal a lányokkal kapcsolatban merült fel leggyakrabban a prostitúció gyanúja, akik közvetlen kapcsolatba kerültek munkájuk során a férfi vendégekkel. Ebbe a kategóriába tartoztak a kasszírnők vagy felírónők - akiknek az volt a feladata, hogy a napi forgalmat felügyeljék, a virágárus-lányok, kenyérárus-lányok, a felszolgálólányok és a pénztárosnők – akiket általában rokoni kapcsolat fűzött a tulajdonoshoz bizalmi feladata révén. Érdemes megjegyezni azonban, hogy a XIX. század végén még rendkívül ritka esetben adták nőnek ezt a komolyabb jövedelemmel és presztízzsel járó munkát – ennek részben az az oka, hogy a szakma kitanulására akkoriban még csak a férfiaknak nyílt lehetősége. Az első világháború során észlelhető a női munkavállalók arányának növekedése ebben a foglalkoztatási ágban.

Egész sor olyan szórakozóhelyet találhatott a korabeli férfi, ahol megtalálta az áhított pénzért megváltható szerelmet a koszos, veszélyes, alacsony színvonalú – de olcsó helyektől a társadalom felső rétegének szánt színvonalas szórakozóhelyekig.

A kisebb kis kocsmákat, a lebujokat könnyen felismerhette a vágyait csillapítani óhajtó férfi, ugyanis a lefüggönyözött ablakok (a bordélyhoz teszik hasonlatossá) és a színes lámpák belülről kiszűrődő fénye már messziről felkeltette a figyelmet. Bár a vendéglátó-ipari egységek női alkalmazottjainak tilos volt a vendégekkel italokat fogyasztaniuk, ezt a szabályt a legtöbb helyen figyelmen hagyták.[2] A bodegák olyan helyek voltak, ahol az arra vágyók ételt és italt vásárolhattak maguknak, illetve extra szolgáltatásként a hátul elkerített részben, a szeparéban a kiszolgálást végző lányokkal lehetett közelebbi kapcsolatba kerülni.[3]

A bálhelyiségek, tánctermek, orfeumok abban különböznek az előzőekben tárgyaltaktól, hogy a vendégek pénzükért műsort is kaptak. Itt találkozhattak női zenekarokkal, akik leginkább érzelmes sanzonokat adtak elő a közönségnek sokáig csak német nyelven. A szeparék itt is fellelhetőek voltak ugyanazzal a rendeltetéssel.[4] Számos zenés-táncos hely akadt még Budapesten. Ezek a varieték, kabaretek, chantatok, zengerájok, dalcsarnokok azonban nem éppen a magas színvonalú énekes, zenés, táncos produkciókról voltak híresek. A hölgyek a nem ritkán pajzán szövegű dalok előadása és az akrobatikus mozdulatok közben falatnyi ruhákat – vagy még annyit sem – viseltek a közönség nagy örömére.[7]

Rengeteg olyan panzió, privát hotel és garniszálló létezett, melyek kimondottan a légyottoknak kívántak helyszínt szolgáltatni. A szobákat különböző időtartamokra, hónapoktól kezdve akár órákra is ki lehetett venni, de nem csak az igénybevétel ideje volt változatos, hanem az összeg is, amiért hozzájuthattak.[5]

Akadtak fürdők is (Gellértfürdő, Polgárfürdő, Császárfürdő), ahol hozzá lehetett jutni a prostituáltak szolgáltatásaihoz. A török hódoltság végetértével fürdőink állapota rendkívül leromlott és ez nyújtotta a lehetőséget arra, hogy a bűnözés, a hazárdjáték és a prostitúció is megvesse lábát bennük.[6]

Korszakunkban a kávéházak – ilyen volt például a Zrínyi fogadó, a Singer kávéház és az Ámor terem[8] - az egyik legnépszerűbb kikapcsolódási és szórakozási lehetőséget nyújtották.  Elsősorban természetesen csak a férfiak számára, hiszen tisztességes nő, a kor társadalmi álláspontja szerint nem járhatott ilyen helyekre. A XIX. század második felétől kezdődően, a tömegsajtó megjelenésével a nívósabb kávésházakban lehetett hozzáférni a legtöbb újsághoz és egyéb publicisztikai kiadványhoz, melyet a vendégek számának növelése érdekében járattak a tulajdonosok.[9] A kávémérők és a kávéházak ráadásul tipikusan azok a helyiségek voltak, ahol az információáramlás végbement, társasági helyszín volt (gondoljunk csak a kor meghatározó irodalmi és egyéb művészeti kávéházaira), ahol a különböző érdeklődésű csoportok egymásra találhattak. Elkerülhetetlen volt tehát, hogy a kávéházaknak előbb–utóbb a szexuális jellege is felszínre törjön, ahogy azokban a vendéglátó-szórakoztatóipari egységekben, melyekben a két nem találkozik.[10]  A kasszírnőtől a virágáruslányon keresztül a fellépőkig minden női alkalmazott azt a célt szolgálta, hogy a férfi vendégeket minél jobban leitassa, fokozza a vágyát és megkopassza.  A kávéházak az „üzlet” megkötésének helyszínéül szolgáltak, a lebonyolításra pedig a kávéház külön helyiségeiben, esetleg szomszédos lakásokban és garniszállókban nyílt lehetőség. Az éjszakai kávéházaknak, melyekben a dolgozó lányok egyéb mellékszolgáltatásokat is nyújtottak illetve külön a késői nyitvatartásért is, engedélyeket kellett kérni, melyeket a hatóságok súlyos pénzekért osztogattak. A tulajdonosok azonban általában fizettek, mert az üzlet nagy haszonnal járt.

„Schweiger Károly kocsmárosnak gyorskocsi útja 506. sz. megadatik az engedély, hogy 1875.-ik Augusztus hó 1. napján üzleti helyiségeiben tánczmulatságot tarthasson éjfél után 2 óráig belépési díj nélkül”[11]. Egy ilyen engedély, melyet alkalmanként kellett kérni (tehát abban az esetben, ha a tulajdonos minden este tovább akart nyitva tartani, akkor minden napra külön engedélyért kellett folyamodni) 4 forint 30 krajcárba került. Ennek betartása azonban súlyos pénzkiadásokat jelentett, így nem sikerült minden esetben eleget tenni az eljárásnak:

„Nevezett Schweiger Károly pótkávés, és ennek neje Schweiger Júlia köteleztetnek ezen rendőri kihágásukért (ti. július 18-án engedély nélkül zenéltettek) s a rendőri biztosokat lealacsonyító szidalmazásaikért, mivel ez másod ízben történt, 15 frt-ot azaz Tizen őt o. é[12]. forintot, különben 3 napi letartóztatás terhe mellett azonnal kifizetni.”[13]

 Nem beszélve arról, hogy a prostituáltaknak hála mennyi gazdasági ág bevételei növekedtek. Hatalmas mértékű összeget zsebeltek be többek között a szabók, fodrászok, vargák, ékszerészek, varrónők az üzletágból.

A kéjelgés következő nagy színtere a mai Lánchíd és a Szabadság híd közötti Al-Duna-sor volt. Éjszakánként a bűnözés vette át a szerepet ezen a helyszínen: lányok, akik esetleges partnerükkel kiszemelték az áldozatot, és amíg a leányzó elcsábította, addig társa kirabolhatta. Jelentős színhely volt a mai Kálvin tér is. Korszakunkban Szénapiac volt a megnevezése – a szénaboglyák pedig kiváló helyszínt szolgáltattak az „üzlet” lebonyolítására. A fővárosi parkokban is gyakorta fordultak elő alkalmi légyottok, bár ez a helyszín leginkább a bűnöző kéjnők és stricijeik kedvelt helyét jelentette.

A helyszínek sokasodásával egyre több tér nyílt a kéjnők számára foglalkozásuk űzésére. Ez is hozzájárult a bordélyházak számának csökkenéséhez, majd szép lassan a bordélyvilág megszűnéséhez. A nyilvánosházakban ugyanis a lányok rendkívül kevés szabadsággal rendelkeztek. Nem mozoghattak, nem cselekedhettek – nem létezhettek szabadon. Ahogy egyre többféle engedélyhez lehetett hozzájutni és egyre több helyen lehetett engedéllyel folytatni tevékenységüket, sokkal többen választották az újabb lehetőségeket. Mivel a lányok zöme megpróbálta elhagyni a „piroslámpás” házat, a színvonal is csökkenni kezdett.