A kora újkor orvostudósaira kezdetben nem volt jellemző az együttműködés. A rivalizálás nem csak egyetemek között, de mesterek között is fennállt. Azonban hamarosan változás következett be, mely lehetővé tette a termékenyebb szakmai kapcsolatok kialakulását. Létrejöttek az első akadémiák, melyekben a tudományos fejlődés, a kutatás már jóval több szerepet kapott, mint az egyetemeken. Megjelentek az első orvosi folyóiratok is, melyekkel a tudományos kommunikáció mind szélesebb körökben terjedt el. Hamarosan már tudományos vitákra is sor került, a rivalizálás pedig egyre nagyobb lett a különböző orvosok, de még az egyetemek között is. Kitűnő példa erre Renauld, aki 1630-ban poliklinikát szervezett (ingyenes orvosi rendelő intézet). Az intézetben 20 orvos folytatott tanácsadást, sőt még kezelést is kínáltak. Jelentős forgalmat bonyolítottak le, támogatókat is szereztek, akiknek az adományaiból a szegények gyógyszerellátását tudták finanszírozni. Renauld Franciaország egyik legnívósabb egyetemét, a Montpellier-t képviselte, így a poliklinika megalapításával újabb okot szolgáltatott Montpellier és a Sorbonne közötti ellenségeskedésnek. Az intézet csak addig létezett, amíg a legnagyobb támogatói is, akik nem kisebb személyek voltak, mint XIII. Lajos és Richelieu bíboros. Renauld hatására egyébként a Sorbonne is megszervezte a saját poliklinikáját.

A kora újkori orvoslás fejlődésében jelentős szerepet kapnak a technikai vívmányok. Az üvegipar fejlődésével például lehetővé vált a mikroszkóppal történő munka, melynek köszönhetően fény derült arra, hogy a betegségeket mikroszkopikus élőlények okozzák. Ezeket az apró élőlényeket például a pestisben szenvedők váladékában ki is tudták mutatni. Mindenképpen óriási fejlődésnek számított – és ezzel együtt nehezen megszokhatónak a kor társadalmának. Hatalmas váltást jelenthetett ez az embereknek, akikben még a XV-XVI. századokban is táplálták azt a gondolatot, hogy a betegségek okai kizárólag bűneikben rejlenek. Ebből nem is nehéz arra következtetni, hogy az egyház kezdetben mélyen ellenezte az egyre inkább elterjedő természettudományos eszméket. Azonban ezzel az elkerülhetetlen és szükségszerű változással szemben nem tudott érdemlegesen fellépni.

„Minden egyednek vannak sajátos tulajdonságai, melyek az egész faj tulajdonságaitól függetlenül egyetlen másik egyednél sem találhatóak ... Mindenki, aki úgy vélekedik, hogy egy terápia minden ember esetében alkalmazható, ostoba. Az orvostudomány nem általában az emberiséget gyógyítja, hanem minden egyes embert a maga sajátosságaival.”

Henry de Mondeville

A sebészet megújulása:

Egyre inkább elterjedté vált a kórboncolás is. Jelentős forrásnak tekinthető Théophile Bonet (1620-1689) 1679-ben megjelent hangzatos című műve, a „Sepulcheretum sive anatomia practica”, vagyis „Temető, avagy praktikus anatómia”. A műben közel 3000 boncolás és kórtörténet anyagát gyűjti össze. A kor további nagy jelentőségű forrásai közé tartoznak a betegségleírások. Ide sorolhatjuk Raymond Vieussens (1641-1717) boncoló kórházi orvos leírását a szív és aorta billentyűhibákról. Művét szakszerűnek tekinthetjük: foglalkozik a betegek tipikus magatartásaival, arcszínével, pulzusuk változásaival. A kórleírásai és a boncolási adatai is helyesek.

A felvilágosodás korában kapták meg a sebészek ugyanazokat a jogokat, melyeket addig csak a belgyógyász orvosok birtokoltak. A sebészet felemelkedése nagyban függött a hatalomhoz  fűződő viszonyától.  Szükségszerű volt ugyanis az uralkodók támogatása a sebészet fejlődéséhez. Nagyban segítette ezt, hogy udvari körökben és a hadseregben is egyre nagyobb szükség volt ügyes sebészekre. Egy szerencsés kimenetelű műtét – főleg ha azt egy jelentős személyiségen hajtották végre – nagyban emelhette a tekintélyt. Charles Francois Felix kirurgus például magán a Napkirályon hajtott végre egy veszélyes, de sikeres végbélfisztula műtétet. Tudjuk például – a kimondottan a király egészségével rendszeresen foglalkozó kiadvány (Journal de la Santé du Roi Louis XIV.) révén, hogy XIV. Lajos a műtét előtt tanulmányozta a műtét során használt eszközöket, és még a műtéti technikáról is részletes leírást kért. A társadalomra kifejtett hatását mutatja, hogy a sikeres műtétet követően 20 udvaronc vállalkozott a műtétre – még akkor is, ha egészségesek voltak.

A seb kiégetésére szolgáló eszközök

A XVII. századi sebészet olyan jelentős eredményeket ért el, melyek nagyban javították az élettartamot. A sebellátás sokkal hatékonyabbá vált – a sebeken lévő kötéseket már nem cserélték olyan sokszor, a sebeket leginkább alkohollal öblögették, de nagyban javult a varrás technikája is, és már kapcsokat is alkalmaztak. A vérzés csillapítására az erek elkötése egyre inkább elterjedt, ezzel párhuzamosan a kauterezés (kiégetés) minél inkább visszaszorult, és egyre több kiízesítési módszert dolgoztak ki (ízületből kifejtés). A rengeteg újítás azonban még nem csökkentette szükségszerűen a halálesetek számát, ugyanis szeptikus (fertőző) szövődmények még mindig nagy számban fordultak elő és okoztak halált.

Az új végtagleszorítási technikáknak köszönhetően az amputációs technika is fejlődött, jelentős sikert ért el Jean Louis Petit (1674-1760) azzal, hogy 1718-ban vezette be az erre a célra készített eszközt, melynek neve tourniquet. A mechanikai iparban bekövetkezett változásoknak köszönhetően tökéletesedtek a műszerek. A légcső megnyitására egyre inkább elterjedt az azúrcsap (trokár), egyre jobban elterjedt a koponyák trepanálása – akadt olyan, akin 27-szer végezték el a koponya-lékelést, de az emlőeltávolítás technikája is finomabb lett: nem használták ettől kezdve a csípőfogót és a tüzes vasat, melyek addig vérzéscsillapításra szolgáltak.

tourniquet

A vallásháborúk is további sebészeti újításokra adtak lehetőséget. A vallásháborúk idején felcserként szolgáló Ambrois Paré (1510-1590) jelentős felfedezéseket tett. Tanulmányait a Hotel Dieu-ben végezte el, 19 éves korában került Monte-Jean marsall szolgálatába és ki is tartott mellette egészen a marsall haláláig. Hosszú élete során számos háborúban vett részt, így hatalmas tapasztalatra tett szert. Akkoriban a lőfegyverrel okozott sérülésekre még nem találtak hatásos gyógymódot. Paré emlékirataiból tudjuk például, hogy egészen addig a lőtt sebeket úgy kezelték, mint a mérgezetteket – a sebbe forrásban lévő olajat öntöttek, ami a szörnyű fájdalom mellett még csúnya fertőzéseket is okozott a betegnek. A véletlennek köszönhetően fedezett fel egy hatásosabb gyógymódot. A seb kezelésére szolgáló olajkészlet elfogyott, így sok beteget egy általa készített keverékkel (tojássárgája, terpentin, rózsaolaj) kezelt:

„Várakozásommal ellentétben azt tapasztaltam, hogy akiket csak a fenti keverékkel kezeltem, azok jól pihentek, nem voltak heves fájdalmaik, sebük nem gyulladt be és nem duzzadt meg. A többiek viszont, akik megkapták a forró olajat, heves fájdalmakra panaszkodtak, belázasodtak, sebeik megduzzadtak.”

Koponya-lékelésre szolgáló eszközök

Paré nevéhez fűződik még az erek lekötésének újbóli bevezetése (ligatúra), illetve a mára szállóigévé vált kifejezés:

„Én bekötöztem – Isten meggyógyította”.

Kiemelkedőnek lehet tekinteni, hogy az első vérátömlesztésekkel való próbálkozások is a kora újkorhoz tartoznak. Jean Denis, aki szintén a Napkirály udvari sebészeihez tartozott, 1667-ben bárányvért próbált egy 16 éves fiúba infundálni – szerencsére nem tragédiával végződött az eset. A sikeren felbuzdulva ezután egy 54 éves mészárosnál és egy elmebetegnél is kipróbálta a módszert – utóbbinál négyszer végezte el a vérátömlesztést. Ezek a próbálkozások azonban halállal végződtek, ezt követően perbe fogták, de hamarosan fel is mentették a kirurgust. Denis 50 kutyánál is végzett vérátömlesztést, melyből 19 állat túlélte. Hamarosan azonban az egyház is megtiltotta ezeket a kísérleteket, így közel 200 évig háttérbe szorult.

A kora újkori nőgyógyászat:

A műszerek hatékonyabbá válása a szülészetben és a nőgyógyászatban is megmutatkozott. Elsősorban a szülőfogót kell megemlíteni, melyet a XVII. század elején az Angliában élő francia hugenotta menekült Chamberlen család egyik tagja készített el először. Bár még korántsem tekinthető tökéletes és végleges megoldásnak, kiváló okot szolgáltatott arra (mivel használata jóval nagyobb fizikai erőbefektetést igényelt), hogy a szülészettel illetve nőgyógyászattal ettől kezdve szakszerűen foglalkozzanak, és ekkor jött létre valójában a férfi nőgyógyász-szülész, mint foglalkozás. Ezt megelőzően ugyanis csak akkor hívtak hivatásos sebészt egy szülő nőhöz, ha tragikusan végződött a szülés, vagy ha már a halott anyán kellett császármetszést alkalmazni.

A társadalomban fokozatosan elterjedtek a nőgyógyászok – a párizsi Hotel Dieu szülészetét már a XVI. Században férfi sebész vezette. Tudomásunk van azonban nagy tekintélynek örvendő bábákról is: Marie-Louise Bourgeois  híres párizsi szülésznőnek számított, emellett hólyagműtéteket is végzett, vagy Marguerite de la Marche, aki a Hotel Dieu vezető bábája címet birtokolta, sőt oktatott és publikált is (ami hatalmas szó, figyelembe véve, hogy a korban a nők egyetemre sem járhattak).

Több jelentős tudományos életmű is szemlélteti a nőgyógyászat fejlődését. Itt van például Francois Mauriceau (1637-1709), aki 1668-ban jelentette meg kazuisztikai gyűjteményét, mely 700 esetet foglalt magába. Mauriceau írta le elsőként, hogy a rövid vagy feltekeredett köldökzsinór visszafoghatja a kitolást, és szintén elsőként ismertette a méhkürti terhesség lehetőségét. A halott magzat fejének kihúzására különleges tire-téte (fejhúzó) műszert készített. De foglalkozott még a terhességi rángógörccsel is (eclampsia), ennek magyarázataképpen a feleslegben lévő, méh által felmelegített vért, vagy éppenséggel a vérveszteséget adta meg. A kezelések leginkább gyógyszeres öblítésekben, altesti gőzölésben és füstölésben merültek ki. Ez nem hogy nem javított a beteg állapotán, de egyenesen veszélyes lehetett rá nézve. Érdekes adalék, hogy a hisztéria jelentése méh (hüsztera). Egykor ezt a korképet - mivel a méh mozgásaival hozták összefüggésbe – kizárólag női betegségnek tartották. A XVI-XVII. századok során következett be változás, amikor az orvosok ezt a megnyilvánulást már a fokozott lelki megterheléssel és érzelmi instabilitással kezdték magyarázni.

Tire Teté

A kora újkor jellegzetes betegségei:

• A legnehezebbnek tűnő feladatot talán az embertömegeket érintő járványok jelentették. A legkiemelkedőbb és a legelterjedtebb ezek közül a pestis. A XVII. századra már nem volt olyan nagymértékű a pusztítása, mint az előző századokban, de akadtak kivételek: az 1630-as milánói és az 1665-ös londoni járvány óriási veszteségeket követelt. A kórkép néhány óra alatt lejátszódó szeptikus halállal végződött, esetleg fájdalmas nyirokcsomó-duzzanatokkal (bubók), melyek 1-2 nap alatt vitték el az áldozatot. Egy ilyen bubó felfakasztása a megfelelő időpontban meg is menthette a beteg életét, de az ilyen szerencsés megmeneküléseknek nem volt valami nagy az aránya. A gyógykezelésen kívül a városok rendszabályokat hoztak a terjedés meggátolására, és ez eredményesebbnek bizonyult a kezeléseknél. Kezdetben csak városi szinten, ha viszont úgy kívánta a helyet, akkor országos szinten létesítettek járványvédelmi záróvonalat.  
• A „nyomorúságos életkörülmények között élő emberek betegsége”, így jellemzi Birtalan Győző a kiütéses tífuszt. Ez leginkább börtönökben, hajókon és kórházakban tudott fejlődni.
• A XVI. század jellemző járványa volt a szifilisz, a kórképek azonban egyre enyhébbé váltak, az akut lefolyás krónikussá vált, és a terjedési mértéke is visszaesett. Ennek leginkább a higanykezelések és az egyre inkább nagyobb szerepet kapó közegészségügyi ellenőrzés lehetett az okat. A kora újkorban körülbelül 300 irat jelent meg a szifiliszről. 
• A Sudor Anglicus-t (angol izzadás) az influenza egy korai változatának lehet tekinteni. A betegség lefolyása igencsak heves volt: kezdetben órákon át tartó magas láz keletkezett, majd bő verejtékezés és aluszékonyság. A betegségnek nem voltak előjelei, viszont az esetek közel 100%-ában halállal végződött. A kórképet először 1486-ban írták le, és a XVI-XVIII. századokban 4-5 nagy hulláma volt.
• A hajós nemzetek jellemző betegségeként lehet említeni a skorbutot, melyben általában tengerészek szenvedtek. Egyre inkább közkeletűbbé vált, hogy a zöldségfélék és a savanyúságok jótékony hatást fejtenek ki a betegségben szenvedőkre. A XVI. század végétől van tudomásunk arról, hogy a hosszabb útra induló hajóutak esetén gondoskodtak a legénység zöldség- és gyümölcs ellátásáról. 
• Erre a korszakra jellemző a gyermekbetegségek megkülönböztetése is, mint a vörheny, a bárányhimlő, a kanyaró, a rubeola.
• A korszak járvány-pandémiáit figyelembe véve mindenképpen kiemelkedő a himlő. Leginkább azért, mert az ellene való védekezés feltalálása hatalmas fordulatnak tekinthető. A terjedésének oka valószínűleg a kereskedelem egyre nagyobb mértékűvé válása. Bár nem követelt akkora emberáldozatot, mint a pestis, hatalmas veszélyt jelentett a csecsemőkre és a kisgyermekekre. Az ötévesnél fiatalabb gyermekek négyötöde himlőben halt meg akkoriban, azon belül is a fekete himlő volt a leggyakoribb. Ha valaki szerencsés volt és túlélte, akkor is számolhatott azzal, hogy testét hátralevő életében csúf hegek borítják majd. Ez a betegség ráadásul nem csak egy adott társadalmi réteget érintett. Mária Terézia például két gyermekét veszítette el himlő következtében. A himlőoltásokat ennek következtében nagy lelkesedéssel fogadták az arisztokrata körökben, de európai társadalmi viszonylatban csak a XVIII. században honosodott meg. A paraszti és a polgári rétegek körében azonban kezdetben nem lelkesedtek ezekért az új módszerekért, már csak az ösztönös gyanakvás miatt sem, mellyel az arisztokrata rétegekkel szembel viselkedtek. Bár a járvány átlagosan 5-10 évente jelentkezett újra, a szülők nem szívesen oltatták be gyermekeiket a bizonytalanság miatt – előfordult ugyanis, hogy a vakcinát túlságosan mélyre szúrták be, mely a beteg halálához vezetett. Ráadásul az oltást nem is engedhette meg bárki magának: a vakcinák ára csak a XVIII. század elejétől kezdve lesz megengedhető az alacsonyabb társadalmi rétegeknek is, akkor ugyanis közel ötödére csökkent. 

Közegészségügy:

A közegészségügy a kora újkorban városi szinten belül valósult csak meg. A városi tanács által megbízott felügyelő vigyázott az utak tisztaságára, a piaci rendszabályok betartására, az ivóvízforrások védelmére, stb. Az egészségügyi feladatokat általában egy városi orvos látta el: nem csak a város betegeit kezelte, de rendszeresen vizitált a helyi kórházakban is, melyek ekkor még inkább voltak szociális otthonok és rokkant menhelyek, mint a mai értelemben vett kórházak.

A köztisztasági viszonyok nem javultak számottevően a kora újkorban sem. Mikor a szifilisz legerősebb hullámai csaptak végig Franciaországon, a nyilvános fürdőket is bezárták, így a személyes higiénia is érzékelhetően csökkent. A prostituáltakat is szigorú ellenőrzéseknek vetették alá abban az esetben, ha egyáltalán engedélyezték szakmájuk űzését az adott városban. Mivel a kora újkorban sem volt még elterjedt az utak kövezése, a város inkább hasonlított a falusi miliőhöz. Az utcákon állatokat tartottak, a hulladék gyűjtőhelyéül pedig szintén a város szolgált. De nem szabad azt gondolnunk, hogy a palotákban és kastélyokban máshogy festett volna a kép. Mint említettem, a személyes higiénia nagyon alacsony szinten állt, még a tehetős körökben sem volt jellemző a rendszeres tisztálkodás, a hosszú parókák alatt megbújó tetvek is hozzátartoztak a hétköznapokhoz. A megfelelő illemhelyiségek hiányában ott végezték el a dolgukat, ahol éppen tudták. A higiénikusabb állapotok kialakulására csak ott voltak meg a feltételek, ahol egy megfelelő szakértelemmel rendelkező orvos érvényt tudott szerezni egészségügyi követeléseinek. Szemmel tartotta a városban működő nem szakképzett orvosokat és felügyelte a gyógyszerészek munkáját is.

A XVII. században jelentek meg az első gyógyszerkönyvek is, melyekben szerepeltek az engedélyezett gyógyszerek, a gyógyszertárban fellelhető orvosságok jegyzéke, illetve a medicinák elkészítési módja. Az adatokat rendszeresen frissítették, az elavult adatokat pedig törölték. A korabeli gyógyszertárakra jellemző volt az, hogy specializálódtak valamelyik betegség kezelésére. A speciális udvari betegségeket például a hangzatos nevű „smaragd vize” gyógyította, mely azonban lepárolt vizeletből készült. A gyógyszerészek saját maguk készítették el gyógyszereiket, receptjeik titkát pedig nem szívesen osztották meg mással, így a hatásos gyógyszerek sokkal lassabban terjedtek el.

A gyógyszertárak kínálatában ezenkívül megtalálhatóak voltak a kozmetikumok, fűszerek és édességek is. Az olyan luxustermékekhez, mint a kakaó, a kávé,  és a tea szintén a gyógyszertárakban  lehetett hozzájutni. A kakaót például teltségérzések és puffadások esetén is alkalmazták – a franciák ezt „vapeurs”-nek nevezték. A kávé szintén a XVII. században terjedt el, az első kávéházak pedig az 1670-es évek elején nyíltak meg Párizsban. Azzal, hogy a kávé szélesebb rétegekben is könnyen hozzáférhetővé vált, a versailles-i udvarban egy időre kegyvesztetté vált. A dohány a XVI. század második felében honosodott meg a kontinensen, tudjuk például, hogy Jean Nicot lisszaboni francia követ volt az első, aki kipróbálta. A következő században számos törvénnyel próbálták elérni, hogy betiltsák, ez azonban sikertelen törekvésnek bizonyult. A dohányt ekkoriban profilaktikumnak tartották a pestis elkerülésére, de használták még tüsszentésekre, a reumás testrészek bedörzsölésére, de talán a legérdekesebb alkalmazása beöntés formájában történt, mellyel a tetszhalottakat kívánták lebuktatni.

A XVII. században már az olyan kábítószerek is megjelentek, mint a gummugutti, a columbo gyökér, az izlandi moha, az ipecacuanha és a perui kínakéreg, melyet első jelentős terjesztőjéről, Chincon grófnőről „pulvis comitissae”-nek neveztek 1639-től kezdődően, de addig jezsuitapornak is nevezték.

A közegészségügy hatékonnyá válásában mérföldkőnek számítottat a statisztikai értékelésre való törekvések: egyre több városban és faluban készültek születési, házasságkötési és halálozási adatok felmérései. Ennek köszönhetően sokkal könnyebbé vált az emberek számontartása is. Kiszámították például az élettartamok átlagát, és egyre többet foglalkoztak azzal, hogy egyes betegségek kikre vannak a legnagyobb veszéllyel. Franciaországban Colbert  vezette be a népszámlálást a XVII. század végén. Daremberg adatai szerint Párizsban 1500-ban 72, 1638-ban 112, 1768-ban 148, 1789-ben 172 orvos, illetve alacsonyabban képzett szakember dolgozott. A legutolsó adat azt jelenti, hogy 3000 lakosra jutott egy egészségügyi dolgozó. A lakosság túlnyomó részét ekkor még leginkább a népi gyógyászat különféle eszközeivel kezelték.

A sebészek tekintély-növekedésének okai között fontos helyen szerepel a tudós társaságok kialakulása, a sikeres orvosi felfedezések és a tudományos módszerek finomodása. Tekintélyük növekedése magával vonta azt, hogy az emberek egyre nagyobb bizalmat fektettek az orvosokba, ezzel pedig megnyílt a lehetőség arra, hogy egyre több kutatást végezhessenek, és egyre hatékonyabban végezhessék feladataikat.