Festék: színező anyag; olyan anyag, amelyet (magában vagy
felhígítva) rákenhetünk valaminek a felületére, és így azt más színűvé
tehetjük.
K. Álmos festő. 39 éves, kétszeresen elvált, négygyermekes
apuka. Mindig is tudta, hogy az igazán neki való munkát választotta. Ha
valamihez igazán értett, az a színek kikeverése és a falak hibáinak elfedése
volt. Tudta hogyan kell tartósan
átfesteni valamit, de szerette azt érezni, hogy ezt bármikor újra megteheti. Ha
úgy hozná a kedve, hetente választhatna más és más színeket. Ó, milyen
csodálatosak is a világ színei!
Édesapja hétéves korában lépett ki az életükből. Édesanyja korábbi
életvidámsága kifakult. K. Álmoska pedig látta, hogyan változik át sokszínű
életük egyhangú időmúlássá. Anyja a sötétségbe menekült, ő abba, hogy egy
igazán boldog jövőt képzelt el magának. Nem is egyet, hiszen ez a szép a
fantázia szabad felhasználásában.
Amennyire vissza tud emlékezni, szülei állandóan
veszekedtek. Ha a sírástól könnyes szemű kisfiú megkérdezte, hogy miért kiabálnak
és veszekednek egymással, a válasz mindig ugyanaz volt:
-
- Kisfiam, mi csak összevitatkoztunk egy kis
apróságon.
Egy ilyen kis apró vita után édesapja összepakolta
legszükségesebb holmijait, felvette kalapját, egy utolsó pillantást vetett
fiára és örökre kilépett családi fészkének ajtaján. Sosem látták egymást többé.
Apja utolsó kézjegyét – anyja szeme alól – a kis Álmos fedte el egy kis
alapozóval. Anyja másnap mosolyogva mesélte a szomszédos szatócsüzletben, hogy
a gyerekek sosem vigyáznak eléggé, ha labdával játszanak. Álmos ettől kezdve
tökéletesen tisztában volt a festék és az elfedés jelentésével. És tudatosan,
vagy tudattalanul, de ezek után egészen addig a bizonyos napig előszeretettel
alkalmazta élete nem kívánatos részleteinek átírására.
A kérdéses napon K. Álmos felébredt és azon kapta magát,
hogy szeméből patakzanak a könnyek. Bizonyosan csak egy rossz álom volt.
A gyermekeire gondolt. Arra, hogy jó néhány éve még csak nem
is látta őket. Ha esetleg a szomszédok kérdeztek felőlük, káprázatos meséket
talált ki fantasztikus tehetségükről, vidám időtöltéseikről és a családi
idillről. Most úgy érezte, az egész világát odaadná azért, ha láthatta volna az
óvodai farsangokat, iskolai előadásokat vagy megtaníthatta volna őket arra,
hogyan kell jónak lenni.
Első feleségére gondolt, aki valószínűleg nem hagyta volna
el, ha kapcsolatukat nem mesékből építi fel. Most arra gondolt, bárcsak
értékelte volna jóságát és nem menekült volna egy idealizált világba.
Aztán második feleségére, gyermekei anyjára gondolt. Ő
azután hagyta el Álmost, hogy megelégelte, férje nem apaként és férjként viselkedik,
hanem egy különösen erős fantáziával rendelkező Pán Péterként, aki sosem akar
felnőni és a földön járni. Most azt gondolta, hogy ez lehetett volna életének
az a szakasza, amikor révbe ér. De ő eltévedt.
Édesapjára gondolt. Arra, hogy Fekete Guszti bácsinak annak
idején miért kellett elbocsátania apját mészárosi munkájából és ezzel káoszt
teremtenie egy család életében. Most az járt a fejében, hogy ha nem így
történik, a gyermekeit valószínűleg minden hétvégén elvitte volna a
nagyszülőkhöz és nagy, boldog családként ülhették volna körbe az ebédlőasztalt.
Édesanyjára is gondolt, aki úgy fejezte be életét ezen a
világon, hogy fiának bizonygatta: minden rendben lesz egyszer. Most pedig azt
gondolta, hogy túl édes álmokba ringatta magát édesanyja. De legalább
reményekkel telve búcsúzott a világtól.
Végezetül pedig magára gondolt K. Álmos. Szokásaira, melyek
egész életében nem változtak; életére, mely olyan gyorsan elment mellette, hogy
nem is volt ideje kiélvezni a pillanatokat, mikor boldog lehetett volna. Most
pedig tudta, hogy családjánál csak önmagát ismeri kevésbé.
Majd arra az elhatározásra jutott – és ettől egészen
felderült –, hogy átfesti kicsi lakását. Gondosan átöltözött, megreggelizett és munkaeszközeit magához vette. A fehér festéket választotta. Valahogy
kézenfekvőnek tűnt, reménnyel töltötte el... Az újrakezdés reményével. A létra mellett, arcára dermedt mosollyal
találtak rá a rendőrök két nappal később.