1994. áprilisában gondtalanul éltem a négyévesek kalandokkal teli életét. Természetesen fogalmam sem volt arról, hogy emberek százezrei veszítik életüket egy közép-afrikai országban azzal az indokkal, hogy rossz etnikumba születtek. Ruanda a világ legszegényebb országai közé tartozik, emberek milliói éheznek, nyomorognak. Ennek ellenére az 1994-es ruandai mészárlás sokkal hatékonyabb volt, mint a zsidók ellen irányuló genocídium a második világháború alatt. És a hutuk számára nem álltak rendelkezésre gépfegyverek és gázkamrák, mindössze bozótvágó kések. A holocaust után egy hasonló népirtás lehetőségét kizárták. Sajnálatos módon tizenkilenc éve megismétlődött. Körülbelül másfél millió férfi, nő és gyermek veszítette életét egy nyár leforgása alatt. A legfelháborítóbb mindebben az, hogy a világ vezető nagyhatalmai mind tudtak róla. Nem avatkoztak közbe. Csak annyit vállaltak magukra az ENSZ kéksisakosai, hogy megtisztították az utakat a halottaktól és természetesen kimenekítették a fehéreket.
Ruanda területére a XV-XVI. században tuszik és hutuk vándoroltak be észak felől és hoztak létre feudális királyságot. A németek 1890-ben a szomszédos Burundival együtt Ruanda-Urundi néven Német Kelet-Afrikához csatolták. A németek fennhatósága az első világháború során szűnt meg, amikor belgák foglalták el és 1923-ban Belgium mandátumterülete lett. A két etnikum közötti ellentétet akaratlanul is a belgák idézték elő azzal, hogy a tuszikat eredendően nemesebbnek tartották és így a helyi igazgatást a kezükbe adták. Ennél a pontnál arra kell magunkat emlékeztetni, hogy ez az időszak a fajelméletek fénykora. Mesterségesen felosztották a két népcsoportot. Az európaiak ismét olyan dologba ütötték bele az orrukat, amihez semmi közük sem volt. A gond ott kezdődött, hogy a lakosság 84%-át a hutuk tették ki. A történelmet ismerve pedig tudhatjuk, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha az elenyésző kisebbség gyakorolja a politikai, közigazgatási és gazdasági hatalmat a többséggel szemben. Ráadásul a belgák bevezették az etnikum feltűntetését a személyi iratokban, tehát a megkülönböztetés kézzel foghatóvá vált. A második világháború után viszont a gyarmati állapotok fenntartása ellehetetlenedett és a belgák lassan kihátráltak az országból. A hutuk öntudatra ébredtek és hatalomátvételt követeltek. Az ’50-es évek végén meg is döntötték a kormányt, ezzel együtt pedig megindultak a tuszik első menekültjei a környező országokba.
1973-ban Juvénal Habyarimana hutu tábornok foglalta el az elnöki posztot. Bár erőszakmentességet hirdetett, a hutukat helyezte előtérbe mind a katonai, mind a politikai posztokon. A kisebbség eközben forrongott és 1990-ben az emigrációba kényszerített tuszik megalapították a Ruandai Hazafias Frontot (Rwandan Patriotic front – RPF), megtámadták Ruandát és polgárháború tört ki. Az RPF támadásának hatására a feszültség egyre nőtt az országban, megalakult a Hutu Power nevű szélsőséges mozgalom és a hutu milícia, az interahamwe. A Paul Kagame tábornok irányítása alatt harcoló tuszik és a Habyarimana által vezetett kormány közötti ellenségeskedéseket az 1993. augusztus 5-én aláírt arushai békeszerződés volt hivatott rendezni. A megállapodás betartása érdekében az ENSZ Biztonsági Tanácsa október 5-én egy 2500 fős békefenntartó misszió helyszínre küldéséről döntött (UNAMIR - United Nations Assistance Mission for Rwanda).
A leggyomorforgatóbb az egészben a Nyugat közömbössége volt. 1994. január 11-én ugyanis – tehát 3 hónappal az öldöklés kezdete előtt – Roméo Dallaire az ENSZ békefenntartóerők parancsnoka jelentésben közölte a világszervezettel, hogy a hutuk a tuszik kiirtását és a békefenntartók meggyilkolását tervezik. A válaszban arra utasították a tábornokot, hogy ne tegyen semmit, csak értesítse Ruanda elnökét, valamint az amerikai, a belga és a francia nagykövetet. Az ország egyre inkább egy puskaporos hordóra hasonlított és már nem is kellett sokat várni a robbanásig. 1994. április 6-án a főváros, Kigali közelében lelőtték a Ruanda és Burundi elnökeit szállító repülőgépet. A merénylet körülményei máig tisztázatlanok, az elkövetők lehettek tuszi lázadók és hutu szélsőségesek is. A lényeg mindenesetre az, hogy a merénylet után néhány órával megkezdődött a tuszik válogatás nélküli, teljességre törő és módszeres mészárlása.
A propaganda ebben az esetben is döntő fontosságú szerepet kapott. A rádióban elhangzó lázító beszédek hatására szisztematikus öldöklésbe a reguláris erőkön kívül részt vettek felfegyverzett fiatalok, milíciák, vagyis minden mozdítható hutu férfi. A szabály egyszerű volt: vagy ölsz, vagy téged ölnek meg. Szomorú, de a gyilkolás „törvényesítése” miatt nagyon könnyen átléptek azon a tényen, hogy naponta több száz embert megöltek, legyen az egy gyermek, egy idős ember vagy akár egy várandós asszony. Az életük sokkal könnyebb lett azáltal, hogy nem kellett naphosszat a földeken dolgozniuk a létfenntartásukért. Míg a férfiak a szomszédjukra vadásztak, a nők fosztogattak. Milyen szép is a munkamegosztás… A megtorlástól való félelem teljes hiánya és az életszínvonaluk növekedése teljesen elnyomta bennük a bűntudatot.
Április 7-én megkínozták és megölték a mérsékelt hutu miniszterelnököt, Agathe Uwilingiyimanát és az őt védelmező 10 belga békefenntartót. Ennek az eseménynek a hatására Belgium kivonta erőit a békefenntartó misszióból. Az erőszak megdöbbentő méreteket öltött, április 29-ére a halálos áldozatok száma már elérte a 200 ezret. Figyelemreméltó, hogy a Biztonsági Tanács június 8-án (tehát 2 hónappal a mészárlás kezdete után) alkalmazta először a népirtás kifejezést. Mindössze félmillió ártatlan ember halála kellett hozzá. Mindeközben az RPF megkezdte benyomulását az országba, ennek hatására pedig a hutuk az ország nyugati részére vonultak vissza.
Ennél a pontnál szeretném Franciaország szerepére irányítani a figyelmet. Alain Juppé francia külügyminiszter június 15-én jelentette be, hogy országa kész beavatkozni a lakosság védelme érdekében. Még mielőtt elhamarkodottan pozitív szerepet tulajdonítanánk a franciáknak, érdemes megvizsgálni a körülményeket. A bejelentést mérsékelt nemzetközi lelkesedés követte. Az első érdekesség, hogy ismétlem: 2 hónapot vártak, mire elérkezettnek látták az időt a civilek védelmére. Ráadásul éppen akkor avatkoztak közbe, amikor az RPF már megkezdte a hutu erők visszaszorítását. Franciaország köztudottan hutubarát politikát folytatott (a belgák a tuszikat támogatták), segített a kormányerők kiképzésében illetve a hutuk oldalán harcolt az 1990-es évek elején. Felmerült a vád, miszerint a francia ajánlat a hutuk kilátástalan helyzetének köszönhető. Természetesen visszautasították ezeket a vádakat, és a Tanács beleegyezésével június 23-án megkezdődött az Operation Turquoise, a ruandai francia intervenció az ország nyugati részén – ahol hutu menekültek százezrei kerestek menedéket. Ráadásul a genocídiumnak nem a francia beavatkozás, hanem az RPF katonai győzelme vetett véget. Július 4-én bevették Kigalit, a hónap közepén pedig újabb hutu menekülthullám indult meg a nyugati határok felé. Július 19-én az RPF tűzszünetet hirdetett és bejelentette a nemzeti egységkormány megalakulását, melynek érdekessége, hogy a miniszterelnök hutu származású személy lett.
A konfliktus óriási menekülthullámot idézett elő, augusztus közepére már több, mint kétmillió menekült tartózkodott a szomszédos országokban. Az áldozatok pontos száma ismeretlen, de a tuszikon kívül rengeteg mérsékelt hutut is megöltek. Az bizonyos, hogy a polgárháború, a népirtás és a menekültválságok során mintegy másfél millióan veszítették életüket. A külföldi fellépés eredménye egyenlőtlennek tűnik, hiszen az intervenciós erők sokkal több hutut mentettek meg, mint ahány tuszit. A franciák augusztus 22-én kezdték meg a kivonulást az országból, a helyüket pedig békefenntartók vették át. A gyilkosok büntetését rendkívül nehézzé tette, hogy a bűncselekményekben résztvevők száma hatalmas volt. A több százezer civil elkövetőt lehetetlen kézre keríteni és elítélni. Mégis megdöbbentő, hogy a mai napig mintegy 2500 embert állítottak bíróság elé. Az igazságszolgáltatás „felhozatalában” egyaránt szerepelt nyilvános kivégzés és vallomásokkal beváltható kegyelem. Az ENSZ több nyilatkozatában is elismerte mulasztását, de szubjektív véleményem szerint a magatehetetlenség gyökerei a Biztonsági Tanács elavult szabályrendszerében lelhetők fel. Most, 15 évvel a szörnyűségek után a gyilkosok még mindig köztünk élnek.