Bár korunk társadalma sokkal nyitottabb és befogadóbb a szexuális, a jogi, a vallásos és az egészségügyi devianciákkal szemben, tudhatjuk, hogy nem mindig volt ez így. Mikor Diane Arbus főállású fotográfussá vált, 1959-ben, sehol nem tartott még az afroamerikaiak egyenjogúsítása, a társadalom jóval ellenállóbb volt a homoszexualitással kapcsolatban és a testi devianciák csak a cirkuszokban számítottak természetesnek. Ekkor színre lépett egy férjes asszony, aki a kor szellemén túllépve meglátta az individuumot, az emberséget a sok esetben groteszk külső mögött. Szürreális fotóit akkor még nem koronázta számottevő siker, napjainkra azonban jócskán nőtt népszerűsége. Mi bizonyíthatná ezt jobban egy hollywood-i filmnél Nicole Kidman és Robert Downey Jr. főszereplésével? Bár A Szépség és a szőr: Diane Arbus képzeletbeli portréja című film nem kifejezetten életrajzi film, Arbus művészetének természetét megérthetjük belőle. Munkássága sokakat megihletett: Stanley Kubrick például az ikerlányokról készült fotó alapján (lentebb látható) vette bele a Ragyogás című filmbe az ikerpár ötletét.
"A fénykép egy titokról készült titok. Minél többet mutat, annál kevesebbet árul el."
- Diane Arbus
Életének jelentős részét elmegyógyintézetekben, cirkuszokban, a társadalom peremére szorult emberek között töltötte. Míg mi általában csak egy bekebelező pillantást vetünk azokra, akik eltérnek a "normálistól", Arbus egy művész szemével látta őket és ezt a látásmódot hihetetlenül közvetlenül és szürreálisan sikerült visszaadnia képein. Képeinek szereplői különböznek: különböznek egymástól és mindentől, ami megszokott és átlagos. Láthatunk gazdagot és szegényet, kisembert és óriást, homoszexuálist és heteroszexuálist, egészséges embert és mentális betegeket, afroamerikait és fehéret, fiatalt és időset. Ami közös ezekben a alkotásokban, az, hogy mindenkiről egy bizarr képet kapunk. Bizarr, de feltétlenül életszerű képet. A fotók főszereplői a kamerába néznek, ezzel mintha Ők is megfigyelnék a nézőt. A képek általában nem spontaneitást tükröznek, hanem beállított jelenetet, mindenesetre a szereplők lénye kisugárzik belőle. Az a fantasztikus a fotókban, hogy bár minden alany tudatában van különbözőségének és akár kitaszítottságának is, tiszta, egyenes, sőt dacos szemmel merednek a kamerába. Amolyan tudom, hogy más vagyok, de ez nem keserít el, sőt ezáltal még jobban megbecsülöm az életet pillantással.
Egyébként pedig: mitől is lennének mások? Mi, a társadalom tagjai ragasztottuk rájuk ezt az értelmetlen címkét, mintha velünk nem történhetne meg mindez máról-holnapra. Mintha nem kerülhetnénk át mi is arra a bizonyos másik oldalra. Mintha nem születhetne a gyermekünk testi hibával, nem jelenthetné be, hogy saját neméhez vonzódik és egy baleset vagy betegség által nem válhatnánk mi is testi vagy szellemi fogyatékosokká. Ha ők képesek ünnepelni az életet és elfogadni magukat olyannak, amilyenek, akkor mi miért nem vagyunk rá képesek?
Diane Arbus-t valószínűleg felemésztette mindaz a tudás és látvány, amit életében tapasztalt. 1971-ben, 48 éves korában saját keze által ért véget élete. Sikerült azonban hátrahagynia örökségét, mely remélhetőleg sokakat inspirál arra, hogy beleképzelje magát azok sorsába, akiket addig másnak tartott. Pedig valójában mi vagyunk a másik oldal... Akiknek még sokat kell tanulnia azoktól, akik ismerik a Titkot.
