Vannak történetek, filmek, képek, melyek képesek teljesen magukkal ragadni. Ezt teszi most velem Shel Silverstein: Az adakozó fa című gyermekeknek szánt (persze, mert a felnőttek java nem értené az üzenetet) története. Felsejlettek személyes élettörténetem mozaikdarabkái, melyek egyre inkább bizonyítják eme történet tanulságát is: a gyermekkor letelte után a legtöbb ember menthetetlen. Elveszítik az ártatlanságot, a tisztaságot, az őszinteséget és az esélyt az igaz szeretet érzésére.
Számos példám van (sajnos) olyan igazságtalan és hálátlan személyekre, akik a világ legnagyobb kincsét kapták meg és még csak fogalmuk sincs róla. Ők a világ legszegényebb teremtései és szívből szánom őket. Ahogy a legtöbben felnőnek és elmerülnek a becsvágy és az ego birodalmában, úgy egyre kevesebb idejük jut magára a szeretetre. Már semmit sem fog jelenteni nekik, hogy adhatnak magukból valamit a szeretett élőlénynek. Az ego ugyanis csak akkor válhat boldoggá, ha elvehet valamit a másiktól.
És ez az, ami mélységesen felháborít. Látni azt, hogy egyesek nem csak nem értékelik mások szeretetét, de még fel is használják azért, hogy fájdalmat okozzanak. És eközben talán eszes, de sekélyes - és cseppet sem intelligens - elméjük sosem fogja tisztán látni azt a szerencsét, mely megadatott nekik. Az önfeláldozó és cserébe semmit nem váró szeretet forrását.
Szerencsés az az ember, aki a lehető legtöbbet képes átörökíteni gyermeki érzéseiből és tulajdonságaiból. Az ilyen kivételes személyek azok, akik képesek örülni az élet legapróbb dolgainak, akik képesek cél nélkül szeretni. Ha őket is megérintené a pénz undorító kórsága, nyomban olyan boldogtalanokká és szerencsétlenekké válnának, mint azok a testbe zárt egok. Mert amíg ezek csak a birtoklás nyelvét képesek megérteni, az előbbiek az adakozás nyelvén zengik hálátlan, de sokkal inkább magasztosabb éneküket.
