Valamikor 1964-ben Shel Silverstein megírta Az adakozó fa (The Giving Tree) című, széleskörben népszerűvé vált gyermektörténetét. A könyv voltaképpen egy rendkívül találó történet alapvető emberi tulajdonságokról és viselkedésformákról: az adásról és a kapásról, a használásról és a kihasználásról, a rászorulásról és a mohóságról. Hozzá kell azonban tennem, hogy a történet különböző érzékeny pontjai szerintem szabadon értelmezhetőek. 1973-ban aztán létrehozták a gyermekkönyv 10 perces animációs változatát is. Ebben Silverstein magára vállalta a narrátor szerepét is, és a szájharmonika is általa szólal meg, így zenei tehetségéről is megbizonyosodhatunk. Nem érdemes elsiklani Silverstein személye mellett, aki többek között dalszövegíróként is ismertté vált: 1970-ben a The Johnny Cash Show-ban is fellépett, ahol Cash-el közösen előadták a A Boy Named Sue című dalt, melyet Silverstein írt és Cash tett népszerűvé. Ami azonban most sokkal fontosabb, az az itt következő alkotása, mely az emberi nemre nézve egyszerre rendkívül fájdalmas és gyötrelmesen igaz.
Szeretett egy kisfiút.
A fiú minden nap meglátogatta.
Leszedegetett leveleiből koszorút font, hogy eljátssza az erdő királyát.
Felmászott törzsére, és ágaira akaszkodva hintázott.
Evett a gyümölcséből, és bújócskázott lombja között.
Amikor elfáradt, a fa leveleinek az árnyékában aludt el, mialatt a lomb altatódalt susogott.
A kisfiú kis szívének teljességével szerette a fát.
És a fa boldog volt.
De az idő múlt, a fiú pedig növekedett.
Amikor felnőtt, a fa gyakran maradt magára.
Egy nap azután a fiú újra meglátogatta a fát.
- Gyere hozzám kisfiam, mássz fel a törzsemre, hintázz ágaim között, edd a gyümölcsömet, játsszál lombom között és légy boldog.
- Túlságosan felnőttem már ahhoz, hogy fára másszak - válaszolta a fiú - olyasmit akarok vásárolni magamnak, ami szórakoztat, pénzre van szükségem.
- Tudsz nekem pénzt adni?
- Sajnos - felelte a fa -, pénzem nincs, csak levelem és gyümölcsöm van.
- Szedd le a gyümölcsömet fiam, és add el a városban. Így lesz pénzed, és boldog lehetsz.
Ekkor a fiú felkapaszkodott rá, leszedte és elvitte az összes gyümölcsöt.
És a fa boldog volt…
- Nincsenek már ágaim sem - folytatta a fa- nem tudlak már hintáztatni.
- Túl vén vagyok már ahhoz, hogy faágakon hintázzam.
- Nincs már törzsem sem, amelyre felmászhatnál.
- Túl öreg és fáradt vagyok már a fáramászáshoz.
- Nagyon el vagyok keseredve - sóhajtotta a fa -, annyira szeretnék neked valamit adni, de már semmim sincs, amit adhatnék. Öreg fatönk vagyok immár. Igazán sajnálom.
- Most már nincs sok mindenre szükségem, csak egy csendes nyugodt kis helyre vágyok, ahol leülhetnék és megpihenhetnék. Igazán elfáradtam már.
- Nos hát - mondta a fatönk, úgy kihúzva magát amennyire csak tudta -, íme itt egy öreg tuskó, épp arra jó, hogy ráülj és kipihend magad. Ülj le hát és pihenj meg nálam.
Az öregember így is tett.
És a fa boldog volt…
