Michelangelo Antonioni (1912. szeptember 29. – 2007. július 30.) Oscar-díjas olasz filmrendező és forgatókönyvíró, az olasz és az egyetemes filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotója volt.
Középpolgári származása (anyja szegény családból származott, apja szállodatulajdonos volt) egyébként nem mellékes motívum művészete szempontjából, hiszen szinte mindegyik olasz filmje polgári miliőben játszódik. Édesapja kereskedelmi pályára szánta gyermekét, Michelangelo azonban inkább a képzőművészet és az építészet iránt mutatott érdeklődést. Emellett zeneileg is tehetséges volt, évekig hegedült. Sportok terén a teniszben nyújtott kiemelkedő teljesítményeket, egyetemista korában pedig számos díjat is megnyert (ezeket a '40-es években, mikor szegénységben élt Rómában, mind eladta). Bologna egyetemén szerzett közgazdász diplomát. Ezt követően rövid ideig a bankszakmában dolgozott, és mellette filmkritikákat írt a Corriere Padano nevű helyi lapba.
Antonioni 1939-ben Rómába ment, ahol részt vett az 1942-es római világkiállítás előkészületi munkálataiban. A feladat nem igazán kötötte le, ezért a Cinema folyóiratnál vállalt munkát (a lap irányítása a Duce fia, Vittorio Mussolini kezében volt). Antonioninak haladó nézetei miatt hamarosa távoznia kellett a Cinemától, mint korábban a Corriere Padanótól. Három hónapig a Centro Sperimentale di Cinematografia filmes iskola hallgatója lett. Erről az időszakról Antonioni annyit nyilatkozott, hogy itt megtanulta azt a két-három alapfogást, ami a filmezéshez szükséges, ennél többet nem kellett filmiskolában tanulnia. Egy ideig szolgált a hadseregben, majd marxista nézetei miatt az ellenállás soraiban bujkált.
Antonioni forgatókönyvíróként került be a filmes szakmába. Munkái közül Roberto Rossellini 1943-ban kettőt is megfilmesített: Egy pilóta visszatér és a A kereszt embere. Rossellinin kívül Enrico Fulchignoni számára is dolgozott akkoriban: A két Foscari című film forgatókönyvét írta. Hamarosan Franciaországba küldték, hogy a kiváló rendező, Marcel Carné asszisztense legyen A sátán követei című film forgatásán.
Antonioni első alkotását, A Pó népe című horrorfilmet 30 évesen forgatta, amely egy akkor még nem is létező filmes irányzat, a neorealizmus egyik előfutárának tekinthető. A végéhez közeledő háborút ez a film is megsínylette: az anyagot elkobozták és a német kapituláció után délre vitték. Ekkor az anyag egy része tönkrement, egy része elveszett, s csak nehezen sikerült legalább hiányos formában rekonstruálni a háború után.
Az 1950-es az Egy szerelem krónikája című bűnügyi melodráma cselekményében még nem annyira, de egyes formai megoldásaiban már a jellegzetes „Antonionis” stílust előlegezi meg. Vagyis a külsődleges cselekményfordulatok helyett a szereplők belső világa került fókuszba. Ez természetesen jócskán lelassítja a történetet, és sokaknak talán vontatottá és unalmassá teszi Antonioni filmjeit. Szerintem azonban nagyon izgalmas és kreatív feladat a szereplő érzelmeire koncentrálni és megpróbálni befogadni azokat.
Antonioni a filmvilágban az 1955-ben forgatott alkotásával, A barátnőkkel vált igazán ismertté. Az 1957-es A kiáltás Antonioni pályafutásának talán legszélsőségesebben értékelt darabja. A történetben a főhős tragédiáját elsősorban belső kételyei okozzák és ritkaságnak számít, hogy a rendező - tőle szokatlan módon - nem polgári, hanem munkáskörnyezetbe helyezi bele a cselekményt.
A kaland című alkotás a megszokottnál is nagyobb nehézségek (leginkább anyagi) kíséretében született meg, a film 1960-as cannes-i díszbemutatója pedig botrányba fulladt. A kaland nagy felfedezése Monica Vitti színésznő, aki ebben a filmben és még többen is Antonioni neurotikus hősnőinek remek megszemélyesítőjévé vált.
Az 1962-es Napfogyatkozásban Antonioni eltökélten igyekszik az érzelmi problémák ábrázolására. A filmben ismét Monica Vitti játszotta a hősnő, aki túl egy elromlott kapcsolaton, egy újabb szerelem kialakításának problémáival küzd Alain Delonnal együtt, aki a férfi főszerepet játszotta a Napfogyatkozásban. A Vörös sivatag hősnője (ismételten Vitti) láthatóan számos válságot élt már meg. A film azt vizsgálja, hogyan próbál önmagára találni abban az őt körülvevő érzelmi sivárságban, melyet a rideg iparváros, Ravenna nyomasztó képei is hangsúlyoznak. A mű Antonioni első színes filmje volt, és azzal kísérletezett, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek.
Antonioni munkásságának újabb szakaszában filmjei középpontjába férfi szereplők kerültek. Változást jelentett az is, hogy bár nem mondott le szereplői egymáshoz való viszonyának bemutatásáról, nagyobb hangsúlyt helyezett a főhős és a környezet kapcsolatának ábrázolására. A megújulást a világszerte nagy feltűnést keltett, díjakkal méltán elhalmozott, de ugyanakkor sokféleképpen magyarázott és vitatott mű, az 1966-ban Angliában forgatott Nagyítás jelentette. Alapötlete Julio Cortázar Las babas del diablo című novellájából származik.
Utolsó igazán nagy filmje, az 1975-ös Foglalkozása: riporter. A külsőségek a Nagyításra emlékeztetnek: szinte krimibe illő a szituáció, amiből azonban Antonioni ismét egy ember belső válságának történetét bontja ki. A film főszerepét Jack Nicholson játszotta el.
1980-ban Antonioni a videotechnológia lázában égett és ennek lehetőségeit és határait kutatta. Ekkor hangzott el híres mondása:
„Meghalt a mozi, éljen a videó!”
Az Egy nő azonosítása című alkotása egyfajta önvallomásnak tekinthető: rendező főhőse a valóság megragadhatatlanságának problémájával szembesül. 1985-ben Antonionit szélütés érte, amelynek következményeként részlegesen lebénult, beszédkészségét pedig elveszítette. Ezt követően felesége, Enrica segítségével kommunikált környezetével. Betegsége ellenére sem hagyott fel azonban a filmezéssel és néhány rövidebb dokumentumfilm mellett még játékfilmeket is forgatott. Wim Wenders segítségével készült alkotását, a Túl a felhőkönt az idős mesternek kijáró tisztelettel fogadták mindenhol, de nem sorolják jelentős alkotásai közé.
Michelangelo Antonioni 2007. július 30-án, hétfőn hunyt el Rómában, egy napon Ingmar Bergman svéd filmrendezővel.
