Pintada

A maikoknak és geikoknak egész pályafutásuk alatt képezniük kell magukat zenében, táncban és más művészeti ágakban. A XIX. századtól kezdve a legkiválóbb mesterek oktatják őket. Mint a stílust és a szabályokat, a művészeteket is utánozva tanulják meg. A zenét hallás után ismétlik meg, a táncot is az oktató mozdulataiból lesik el. A hanamachi iskoláiban kizárólag nők taníthatnak.  Minden gésának meg kell tanulnia shamisenen („az ízlés három húrja) játszani, mely egy háromhúros hangszer, rezonáns testének elülső része macskabőrből, hátsó rész pedig kutyabőrből készült. Elsajátítása fölöttébb nehéz, egyedülálló tehetséget és szorgalmat igényel.

A shamisenen kívül meg kell tanulniuk más hangszereken is játszani, például a tsutsumin, vagy a taiko dobon, vagy a fuén, amely egy bambuszból készült általában hét lyukú fuvola. Mára összesen 3 maiko- és geiko iskola maradt Kyotóban: Gion-Kobuban, Pontocho-ban és Miyagavacho-ban. Megnyitásuk 1872-ig vezethető vissza. A maikok képzésébe beletartozik még a helyes ajtónyitás, a rangban idősebbek megszólítása, a szobába való belépés illetve kilépés stb.

Azokat a geikokat, akik a táncra specializálódtak tachikatáknak hívják, akik pedig a zenére, jikatáknak. A zenén kívül a gésáknak meg kell tanulniuk a hagyományos táncműfajokat, az elbeszélést, a recitálást – vers, prózai mű szavalása fennhangon, és valamely színházi műfajt.

Színház:

A gioni Inoue tánciskola talán a legnevesebb a hanamachi tánciskolák közül. Az Inoue a no színház alapjait követi, míg például a pontocho-i tánciskolák a kabuki hagyományt tanítják. A japán színházi műfajok a XV-XVI. században nyerték el végleges formájukat, bár a nőket a XVII. században kitiltották a színpadról. Európában és szerte a világban a kabuki és a no színház a legismertebb. A kabuki a népszerűbb és a szórakoztatóbb, míg a no kifinomultabb és stilizáltabb.

Kezdetben kizárólag nőket szerepeltettek az énekes-táncos előadások, de egyre kihívóbb szexuális jellege miatt megszüntették ezeket, ezt követően minden szerepet idősebb férfiak játszottak el. Kialakultak az egyes műveket jellemző előadásmódok is. A színészek a kabuki világát alkotó családokból kerültek ki. A kabuki kizárólag Edo nem szamuráj lakóinak szórakozása volt, a szamurájok ugyanis nem tehették be a lábukat a színházba. A no (noh, noguku) egy japán énekes-táncos dráma. A japán színjátszás panteista, vagyis mindent istenítő eredetű, a sintoista és buddhista szokásokból fejlődött ki. A természeti jelenségekben, a dolgokban magát a tárgyat, s a benne feltételezett szellemet egyformán imádják. Például a víz istene és a víz között a sintoista felfogás szerint nincs különbség. A japánok a VI. században ismerték meg a buddhizmust, mely érdeklődést keltett a kínai műveltség iránt. Színjátszásuk sokszínűségét ez a sokféle hatás eredményezte. A no a XIV. század első felében jelent meg, főszereplője a site, álarcot visel.

A no főleg énekes, koreografikus jellegű, mely közben a szereplők burleszkszerű jeleneteket adtak elő. A színpadot három oldalról láthatta a néző, cselekménye egyszerű, komikus, sokszor befejezetlen.

Az előadások:

Mind az öt hanamachinak megvan a saját tánciskolája, az ott tanultakat a maikok és a geikok többnyire tavasszal és ősszel adják elő. Az első a Gion kobui Cseresznyetánc (Miyako odori), amely talán a legismertebb a hanamachin kívül. Ezután következik Pontocho-ban a Kamo-folyó tánc (Kamogava odori), Miyagavacho-ban a Kyotó-tánc, Kamisichikenben pedig az Északi mező tánc.

Ezek mindig nagyszabású, látványos előadások, melyre a maikok és geikok rengeteg időt és figyelmet fordítanak. Bár pénzt nem kapnak a fellépésért, nagy dicsőség részt venni egy ilyen előadáson, nem beszélve arról, hogy a rengeteg néző miatt a népszerűségüket is növelhetik. A táncokat tízfős csoportok adják elő, ezért a mozdulatokat tökéletesen össze kell hangolni. A táncévad körülbelül 1 hónapos, mialatt napi 4 előadást tartanak, vagyis nagyon kimerítő a gésák számára – emellett ugyanúgy meg kell jelenniük a vacsorákon is. Az öt hanamachi egyesített, kétnapos előadását júniusban tartják. A turisták áradata 1964 októbere, a rakétavonat üzembe helyezése után indult meg.

Egyéb művészetek:

Shodo, kalligráfia: a szó íróecsettel, fekete tussal papírra vetett írásjeleket jelent. A kalligráfiák a tokonomák jellegzetes díszei. A shodo-k évszakokat, buddhista gondolatokat, kínai költeményeket, vagy japán mondásokat jelenítenek meg. A kalligráfiákat, melyeket maikok és geikok készítettek, a Miyako táncünnepen szokás kiállítani.

A kado vagy ikebana a virágrendezés művészetét jelenti. A tokonoma a XVI. századtól vált a japán szoba jellegzetességévé. Az ikabana-kat ezekbe helyezték, így mintegy beépültek. Az ochaya-k  tokonomáiba is ebben az időben kezdtek ikebana-kat helyezni.

Sado, Chanoyu a teaszertartások elnevezése. A VIII. században érkezett Kínából a szokás. Először az udvari nemesek körében lett népszerű, majd a XVI. században egy kereskedő által vált művészetté a teaivás. A sado célja nem feltétlenül a teaivás élvezete, inkább a jó modor és az etikett bemutatása.

Minden mozzanata szertartásos: az üdvözlés, a tea elkészítése, a csésze átnyújtása, az ikebana értékelése, de még a füstölők illatának élvezete is. A sokféle teaszertartási stílus közül az Omote-senke nevűt csak a hanamachikban ismerik jól, az Ura-senke-t viszont mindenki. A tea szerves része a hanamachi életének. A gésák naponta többször vesznek részt teaszertartáson, hiszen az ozashiki előtt az okiya család teázik együtt, a vacsorán is nélkülözhetetlen a teaszertartás, de a különböző előadások és ünnepek előtt is szokás a teaszertartás. A szertartás helyes elvégzéséhez évekig tartó türelmes gyakorlás szükséges, minden mozdulat szigorú szabályhoz kötött és jelentéssel bír. A teaszertartás helye egyszerű, a padlót tatami fedi, kisebb mélyedéseiben kap helyet a szénparázs, melyen a vizet forralják.

A keserű, habos zöld teát amit isznak cha-nak, vagy macha-nak hívják. A szertartás alatti beszélgetésnek is megvannak a szabályai, a tea keserű ízét ellensúlyozandó apró édességeket szolgálnak fel, a tűzre pedig illatosított fadarabokat helyeznek el. Az apró édességeket wagashi-nak hívják, és az adott hónaphoz igazodik a színe és a formája.

A gésák kiegészítői:

A rengeteg hajdíszen, a kimonón, és az övcsaton kívül is számos jellegzetes kiegészítővel rendelkezik egy gésa. Először is a táncokon is rendszeresen használt legyezőt említeném. A két leggyakoribb legyező fajta az uchiwa és a sensu vagy ogi. Az uchiwa koreából származik, ez egy teljesen lapos legyező. A sensu japán találmány, ez a bizonyos papír és bambusz alapú hajtogatható legyező.

Kasa-nak hívják a selyemből és bambuszból készült ernyőket, melyet nap és eső ellen egyaránt használnak. Bár akadnak gyönyörű és egyedi kasa-k, Kyotón kívül már nem gyakran lehet találkozni velük.

A selyem bevonatú, fonott táskát, melyet a karukon hordanak, ozashiki-kago-nak nevezik. Manapság a kozmetikumokon, a fésűn, a zsebkendőn kívül a névjegykártya sem hiányozhat a maiko és a geiko táskájából.

A XIX. században, mikor Kyotó legnagyobb hanamachija a fénykorát élte, körülbelül 700 teaház működött, amelyek közel 3000 geiko-t foglalkoztattak. A század közepétől a XX. század közepéig Japán sokat háborúzott: 1856-tól részt vett a második ópiumháborúban, majd következett a japán-kínai háború (1884-1895), japán-orosz háború (1904-1905), az első világháború (1914-1918) és végül a második világháború (1941-1945). A hanamachik az első világháború előtti évekig jól viselték a folyamatos hadi állapotot, köszönhetően a gazdasági fellendülésnek, ami attól kezdve növekedett, hogy Japán megnyitotta kapuit a világnak. Mivel dúskáltak az anyagiakban, az üzletembereket nem igazán érdekelte, hogy mennyi pénzt költenek a vigalmi negyedekben. Egy 1923-as földrengés miatt a gazdaság óriási veszteséget szenvedett, de a második világháború kitöréséve l ismét fellendült a gazdasági helyzet. A háborús helyzet romlásával azonban a hanamachik forgalma előbb visszaesett, majd teljesen megszűnt. A veszély miatt a legtöbben elhagyták a hanamachikat. 1945-re Gionban 350 geiko maradt. A következő években a hanamachik ismét megnyíltak és gyorsan magukhoz tértek. A világháborút követően történő változások miatt drasztikusan csökkent a maiko-k és geiko-k száma a következő évtizedekben, a mélypont az 1960-as éveket jelentette, amikor a maikok száma nem érte el az 50-et.

A hanamachik öröksége és ereje azonban nem változik. Még mindig tanulják a hagyományos művészeteket, őrzik a szokásokat, tiszteletben tartják az emberi kapcsolatokat és a hierarchiát. A hanamachi társadalmában még mindig kötelezőek a századok alatt kialakult illemszabályok. Manapság újra feléledt az érdeklődés a hagyományok iránt, de ezzel párhuzamosan csökken a maiko-k és geiko-k száma. A gésák egyre fontosabb szerepet kapnak a turizmus és a kulturális műsorok propagálásában. A hanamachik feladata, hogy előnyükre fordítsák ezt az érdeklődést úgy, hogy megtartsák közben hagyományaikat és szokásaikat. Meg kell őket őrizni kultúrkincsnek az utókornak is.