Ahogyan az 1950-es évek Rock 'n' Roll forradalma sokkolta a nyugodt és konzervatív fehér közönséget a fekete rhythm and blues átültetésével, a jazz népszerűsége a 20. század korai szakaszában okozott faji pánikot és szociális szorongást. Hosszú idővel az európai fasizmus felemelkedése előtt számos amerikai csoport fejezte ki szélsőséges félelmét és nyugtalanságát a kisebbségi kulturális formák felemelkedésével kapcsolatban. De a második világháború idejére, a jazz lényegében beleszövődött a többségi kulturális formák szerkezetébe.
Ez azonban természetesen nem a nácik által elfoglalt Európában történt, ugyanis ott a jazz-t kifejezetten elnyomták. Mint a modern művészet megannyi formája, a nácik szemében a jazz is magán viselte a szennyezés, szenvedély és fejlődés stigmáját. Bár az nem túl nagy meglepetés, hogy a nácik utálták a jazz-t (Stanley Kubrick majdnem készített egy filmet a második világháborús európai jazz underground-ról), rosszallásukat egy igazán furcsa módon fejezték ki.
Josef Skvorecky cseh író és disszidáns (korábbi tenor szaxofonos) halálának apropóján J.J. Gould rámutatott arra a The Atlantic-ben, hogy az író egyike volt azoknak a karaktereknek, melyek Kubrick-ot érdekelték. A fiatal feltörekvő tenor szaxofonos a Harmadik Birodalom által megszállt Csehszlovákiában élte életét – Skvorecky-nek bőségesen volt rá alkalma, hogy megtapasztalja a nácik őrült gyűlöletét a jazz-el és általánosságban a zenével szemben. A The Bass Saxophone című kisregényének bevezetőjében felsorolja azt a tíz bizarr szabályt, melyet egy helyi náci tisztviselő léptetett érvénybe és mely szabályok a helyi táncos mulatóhelyeket korlátozták a megszállás idején:
1. A foxtrot rhythym (közkedvelt nevén swing) aránya nem haladhatja meg a zenekarok és táncegyüttesek repertoárjának 20%-át;
2. Ebben az úgynevezett jazz repertoárban előnyt kell biztosítani a dúr hangnemű kompozícióknak, a dalszövegeknek pedig az élet örömét kell kifejezni a mélabús zsidó dalszövegek helyett.
3. Az ütem tekintetében előnyt kell biztosítani az élénk kompozícióknak a lassúakkal szemben (melynek neve Blues); azonban a tempó nem haladhatja meg egy bizonyos fokú allegro-ét, melyek arányban állnak az árja felfogással a fegyelmezést és a mértékletességet figyelembe véve. Semmi esetre sem toleráljuk az ütem néger stílusú meghaladását (hot jazz) zenekarokban vagy egyéni előadásokban.
4. Az úgynevezett jazz kompozíciók legfeljebb 10% szinkópát tartalmazhatnak; a fennmaradó résznek egy legato tételből kell állnia, mely mentes a hisztérikus ritmikus felcserélésektől, melyek a barbár fajok jellemzői és a német embereket a sötétségbe vezethetik (riffek).
5. Szigorúan tilos a német szellemnek idegen eszközök használata (kolomp, flexaton, stb.)
6. Szintén tilos négynegyedes ütemben a fél ütemnél hosszabb dob szünet (kivéve a stilizált katonai indulók esetében);
7. A nagybőgőn kizárólag a vonóval lehet játszani az úgynevezett jazz kompozíciókban;
8. A húrok pengetése tilos, mivel károsítja a hangszert és káros az árja muzikalitásra; ha az úgynevezett pizzicato kívánatos a kompozíció jellegéhez, szigorúan ügyelni kell arra, hogy nehogy a húr kopogjon a szordínón, mely ezentúl tilos;
9. A zenészek számára szigorúan tilos az improvizációs énektechnika használata (scat);
10. A zenekarok és táncegyüttesek számára tanácsos korlátozni, vagy helyettesíteni a szaxofonok használatát csellóval, brácsával vagy lehetőleg egy alkalmas népi hangszerrel.
Elkötelezett és vakbuzgó náciként, ez az egyszerű közszolga nyilvánvalóan nem hagyta ki a lehetőséget, hogy megfogalmazza ezeket a szabályokat a lehető legrasszistább és legantiszemitább fogalmakkal. Akár azt is el tudom képzelni, hogy korábban egy kevesebb tehetséggel megáldott, mellőzött zenész volt. A szabályok (és szerény zenei tudásom) alapján elképzelni sem tudom milyen zenék láttak napvilágot, de valószínűleg nem olyanok, melyekre szívesen táncoltak a zenerajongók.