Száz évvel ezelőtt a feminizmus legradikálisabb időszakát élte Angliában. Emmeline Pankhurst és követői nem rettentek vissza a merészebb akcióktól sem jogaik - legfőképpen választójoguk - kivívása érdekében. Érdemleges eredményt elérni azonban sem a békés, sem a radikálisabb eszközökkel nem sikerült. Ehhez az első világháború társadalomformáló hatására volt szükség.
A 21. századra a nők már rendelkeznek szavazati joggal, a szellemi életben pedig ugyanazokkal az esélyekkel indulnak, mint férfi társaik. Szinte egyáltalán nincs - legalábbis elviekben - olyan munkakör, melyet nem tölthetnek be nők és a bérek között sem lehetne eltérés, hiszen súlyos pénzeket kellene fizetniük a munkáltatóknak egy efféle diszkrimináció esetén. A szüfrazsettek (az elnevezés a francia suffrage - választójogból származik) minden törekvése megvalósult tehát, azonban a két nem egyenrangúságán felül a nők teherviselése jóval nagyobb lett. A kötelező munkavállalás mellett - hiszen manapság egyébként is ritka az a háztartás, melyet egy egyedüli kereset fenntartana - nagy részben ugyanúgy a nőkre hárul a háztartás és a gyereknevelés minden nehézsége. De kinek is lehetne szemrehányást tenni ezért? Senkinek sem, hiszen még így is jobb ez a világ, mint az, melyben a nőket biológiai tulajdonságaik (agytérfogatuk nagysága) alapján ítélték teljesen alkalmatlannak a szellemi életben való részvételre.
Az brit ipar nagyarányú termelékenysége következtében egyre nagyobb számú női munkáskézre volt szükség. Bár ugyanazt a kemény munkát végezték, sok esetben fele annyi fizetést kaptak csak érte. Nem meglepő tehát, hogy amikor a munkások megkezdték küzdelmeiket jogaikért, a nők is felemelték hangjukat. Hiszen míg a törvény még csak önálló jogi személynek sem ismerte el őket, mitől is várhatták volna társadalmi helyzetük javulását?
"Mi azért harcolunk, hogy eljöjjön az idő, amikor egy születendő kislány egyenlő esélyekkel vág neki az életnek, mint fiútestvére."
- Emmeline Pankhurst, 1914
A nők választójogáért zajló küzdelem a 19. század második felében kezdődött, a századfordulóra azonban óriási társadalmi feszültségeket okozott. 1903 őszén alapították meg Pankhurst-ék a Nők Társadalmi és Politikai Szövetségét (WSPU), mely körülbelül 4000 tagot számlált, bár ebből a bázisból mindössze néhány százan vállaltak aktív szerepet. A kezdeti békésebb taktikát erőszakosabb megmozdulások követték: többször megzavarták a kormányon lévő Liberális Párt gyűléseit, betörték a pártirodák ablakait, sőt a gyújtogatás is kedvelt eszközükké vált. Mivel azonban a radikális eszközök is kudarcot vallottak, néhány éves "fegyverszünetet" kötöttek. Ezt követően azonban állandósultak a gyújtogatások, sőt, a bombamerényletek is. A The Suffragette, a WSPU lapja az első világháború kezdetéig több mint 300 merényletről számolt be.
A kormány ezt házkutatásokkal, a levelek ellenőrzésével, kihallgatásokkal és vádemelés nélküli őrizetben tartásokkal próbálta megtorolni. Bár a hasonló eljárások minden törvényes alapot nélkülöztek, a közvélemény mégis elnéző volt, hiszen nagy része nem kísérte jó szemmel a feministák radikális megmozdulásait.
A feministák másik nagy fegyverére, az éhségsztrájkra a kényszertáplálás humánusnak egyáltalán nem nevezhető válaszát adta a kormányzat. Mivel a csövek túl vastagok voltak, orron keresztüli alkalmazásuk rendkívül brutális módszernek bizonyult. A hatóságok korábban úgy próbálták szabályozni az így kialakult helyzetet, hogy az éhségsztrájkot felfüggesztőknek enyhítést, vagy akár eltávozást ígértek. A sok szökés miatt azonban ezt a kedvezményt hamarosan beszüntették. Bizonyos Kitty Marion összesen 232 alkalommal esett túl a fájdalmas beavatkozáson, végül pedig bele is őrült. Ez egyáltalán nem nevezhető egyedi esetnek, hiszen előfordult, hogy az összes testnyílást felhasználták az élelem bejuttatására. A kipattanó hasonló esetek a feminista csoportnál jóval szélesebb körben váltott ki felháborodást.
Emily Wilding Davison neve világszerte ismertté vált, amikor az 1913-as epsomi derby-n a király lova elég vetette magát és sérüléseibe később bele is halt. Az eset azért is kevert ekkora port, mivel az esetet kamerával rögzítették, így a filmhíradóknak köszönhetően sokak láthatták a felvételt:
Temetése óriási szimpátiatüntetéssé alakult, bár a közvélemény továbbra is megosztott volt. A gyújtogatások és bombamerényletek ellenére Pankhurst egyértelművé tette, hogy célkitűzéseiket nem azzal próbálja elérni, hogy emberéleteket vesz el. 1975-ben, egy egykori aktivista így emlékezett vissza szószólójukra:
"Mrs. Pankhurst szigorú parancsokat adott nekünk, egy macskát, egy kanárit sem foszthatunk meg életétől, csak a saját életünket áldozhatjuk fel".
- Mary Leigh
Emmeline Pankhurst
Az egyre nagyobb teret kapó korabeli közmédia (a tömegessé váló napilapok és a filmhíradók) kegyeiért harc folyt. Mivel az intézményes politikai keretekben nem vállalhattak szerepet, a sajtón keresztül kívántak eszméikért kiállni.
"Ez a forrongás előre kitervelt, jól megszervezett, köztörvényes bűncselekmények sorozata. A felbujtók társadalmi támogatottsága alacsony, de cselekményeik alkalmasak arra, hogy felhívják magukra a figyelmet."
- Egy liberális párti képviselő véleménye
Az első világháború kitörésekor Pankhurst végigjárta az országot, és háborús szerepvállalásokra ösztönözte nőtársait. Ezt követően az erőszakos akciók véget értek, a WSPU pedig hamarosan feloszlott és Nők Pártja néven működött tovább. Bár a mozgalomnak látszólag befellegzett, az eredeti célkitűzések valóra váltak: 1918-ban a választójogi reform a 30 év feletti nőknek megadta a várva várt szavazati jogot. 10 évvel később, Pankhurst halála alkalmából a választásra jogosultak korát 21 évre csökkentették le.