Ha megkérdezek valakit, hogy mi jut eszébe Japánról, előkelő helyen végez a gésa szó a Fuji-hegy, a rakétavonat, a szusi, a szaké és Tokió mellett. A szórakoztatás, kimonó és prostitúció szavakkal – a nyugati világ tudásával - szépen körül is írják Japán kulturális örökségének egyik fontos hordozóját. Ez a kisarkított, mellesleg pontatlan meghatározás az egész Nyugatra jellemző. Ám ha vesszük a fáradságot, akkor egy olyan rejtett és titokzatos világ tárul elénk, melyben eltűnnek a modern világ hatásai és felelevenednek a múlt tradíciói, az elfeledett szokások, melyek egyedülállóan sokszínűvé varázsolják a Japán kultúrát.
Kyotó, a történelmi főváros több mint ezer évig birtokolhatta ezt a címet, mígnem a Meidzsi-restauráció idején, 1868-ban Tokió vette át a szerepet. A szigorú szabályok, szokások és a régi idők gyakorlatának megtartásával azonban kulturális szerepe nem csökkent. Világszerte és Japán városaiban a kívülállók gésának hívják azokat a nőket, akik a férfiakat szórakoztatják. Kyotóban azonban – ahol a legszigorúbb képzést kapják – maiko-nak és geiko-nak hívják őket (a maiko tanoncgésa). Kyotóban 6 hanamachi – hagyományos vigalmi negyed – található: Gion-Kobu, Gion-Higashi, Pontocho, Kamisichiken, Mijagavacho és Simabara. Simabara, bár Japán legrégebbi, hivatalosan engedélyezett szórakoztató negyede – már nem működik. Az öt működő hanamachit Gokagai-nak, „öt hanamachinak” hívják. A legnagyobb hanamachi Gion, melynek aranykora a XIX. század első fele volt, ekkor körülbelül 700 teaház (ochaja) működött és több mint háromezer geiko és maiko dolgozott itt. Világkora egészen az első világháborúig tartott. 1886-ban kettéosztották: Gion Kobura és Gion Ocubura, melynek ma Gion Higashi a neve. Pontocho Gion Kobu után a második legnagyobb, míg Kamisichiken a legrégebbi most is működő hanamachi.
A gésák mestersége a sirabyoshi kurtizánokig vezethető vissza, akik az általuk előadott táncról kapták nevüket. A heian-kor (794-1185) vége felé váltak népszerűvé. Közkedveltségük csúcsát a XII-XVI. század jelentette. Az első gésák az Edo-kor elején, az 1600-as években tűntek fel. Ezek a gésák férfiak voltak, a vigalmi negyedek prostituáltjait és vendégeit szórakoztatták. 1780-ra a női gésák száma meghaladta a férfiakét, 1800-ra pedig a gésa szón már egyértelműen a nőket értették. A gésa szó a Genroku-korban (1688-1704) Edóban, a mai Tokióban jelent meg. Hivatalosan a kyotói hanamachikban 1813-tól működhettek a gésák. A hanamachik ekkor élték fénykorukat.
A hanamachi jelentése virágváros, a gésák negyedeit a „virág és a fűzfa világa” – ként is említik. Jogi értelemben a hanamachi különálló városrész, tehát saját, helyi adminisztrációja van, mely intézi a pénzügyeket, könyvelést és a programszervezést is. A kyotói hanamachikban 190 teaházat találunk, de számuk folyamatosan csökken. A gésák munkájától függ a textilfestők, kimonókészítők, paróka- és hajdíszkészítők, sminkesek, öltöztetők és a vendéglátói részegben dolgozók megélhetése is. A virágvárosok talán legfontosabb intézményei az okiya és a már említett ochaya, de ezeken túl a gésa negyedben tánc- és shamiseniskolák, gésaszínházak, shinto szentélyek és buddhista templomok is találhatók.
Az okiyában együtt lakik általában egy vagy két geiko és ugyanennyi maiko, az okasan, aki az okiyákban az anya szerepét tölti be, feltétel nélküli tisztelettel tartoznak neki. Ő gondoskodik a rendről és ő kutatja fel az újoncokat is. Az okiyába kizárólag nők léphetnek be, az egyetlen kivétel ez alól az öltöztető, más néven otokoshi. Gyakran kísérőként is fontos a feladatuk, és nem ritka, hogy bizalmas barát lesz belőlük.
A korban a japánok jobban örültek a fiúgyermeknek, mint a lánynak. A nő, aki lányt szült, csalódást okozott a családnak. Épp ezért nem volt ritka, hogy az elszegényedett családok eladták lányaikat valamelyik okiyába. A mai társadalmakban a nők előtt rengeteg lehetőség nyílik az élet minden területén, így egyre kevesebb lánynak jut eszébe, hogy ezt a nehéz hivatást válassza. Manapság természetesen már önszántából lesz valakiből geiko, a legfőbb indok ma az, hogy szeretik a hagyományos művészeteket, vagy éppen nem vágynak arra, hogy felnőve férjhez menjenek, gyereket szüljenek és háztartást vezessenek. A második világháború után szigorú gyermekvédelmi törvényeket vezettek be. Ennek értelmében a leendő maikoknak tizenöt éves korukig iskolába kell járniuk, s csak azután kezdhetik meg tanulmányaikat az okiyában. Mivel a 666 Japánban szerencsés számnak számít, az volt a legideálisabb, ha 6 év 6 hónap 6 napos korban kerülnek a lányok az okiyába. Ettől kezdve a családi kapcsolatokat szinte teljesen meg kellett szakítaniuk és szigorú szabályok szerint kellett élniük, hogy később sikeres művészek lehessenek.
A személyes kapcsolatok létfontosságúak a hanamachik életében. A növendék maikoknak előnyükre válik, hogy megismerkedhet a hanamachik lakóival és elleshetik a helyes viselkedést, öltözködést, szokásokat. El kell érniük, hogy megszeressék őket az oneszanok (a ház geikoi) és az okasanok. Aki nem tudja kialakítani ezeket a kapcsolatokat, aligha lesz geiko. A hanamachikban számos szokással és szertartással próbálták kialakítani a hétköznapi családokban szokásos tiszteletet és szeretetet. A megszólítás a rang függvénye és nem az életkoré, és szigorúan be is tartják. Az okasannal nincs értelme vitatkozni, még akkor sem, ha nincs igaza: a maikok engedelmességgel tartoznak neki és rangban idősebb nővéreiknek. A növendéket minden helyzet viselkedési szabályaira megtanítják, sőt mindennapi életéről is az okasan gondoskodik: fizeti az étkezések és a szállás költségeit, kimonókat vásárol neki és gyámkodik fölötte. Minden japán családnak van saját címere (kamon), melyek mind a férfiak, mind a nők ünnepi kimonóján láthatóak. A maikok az okiyájuk címerét viselik, a független geikok pedig a sajátjukat. A címert a kimonó öt pontján helyezik el: a háton, a mell két oldalán, és a két ruhaujjon. Az öt hanamachinak is saját címere van.
FolytKöv!
